Azt a kurva mindenit!

Baromira igazságtalannak éreztem, hogy a férfi, aki elhitette velem, hogy benne bízhatok, egyszer majd a legféltettebb titkaimmal aláz porig, ezzel fenntartva beteges hatalmát. 

Derűs napot Kedveseim!

Most, hogy újra a szinglilétet szagolgatom, körülnézve azt látom, hogy annyira sok minden azért nem változott az elmúlt két évben. Azt leszámítva, hogy bennem végleges és katasztrofális folyamatok zajlottak le és hogy személy szerint én mondjuk már soha többet nem hiszek a szerelemben, odakint azt látom, hogy faszik és nők ugyanazokat a köröket futják egymással, mint két évvel ezelőtt. 

Emlékszem, mennyire untam már az üres köröket, meg a felesleges randikat, hogy mennyire undorodtam már egy-egy újabb magas lovon ülő és magát Don Juannak képzelő pancsertől, és mennyire elkeseredtem mondjuk egy bárban körülnézve azon, hogy a hölgyek egyéniségüket vesztve vonaglanak ugyanakkora centijű sarkakon, ugyanolyan színű póthajjal, ugyanolyan méretű kistáskával a hónuk alatt és ugyanolyan flegma szájtartással. 

Na nem mintha a férfiak oldalán több egyéniségbe futottam volna bele, gyakorlatilag a nevetséges és a kiábrándító között lamentáltam mindig, amikor megláttam egy újabb kakastaréjosoldaltfelnyírt hajú, mellkasig kigombolt kockás ingben a bárpultnál feszengő szolibarna és kicsit kigyúrt cicanadrág hatású farmerben és tornacipőben páváskodó hímneműt. 

Szóval mindig elgondolkodtam, hogy vajon ezek az emberek másban is ilyen egyformák-e, mondjuk egyformán szólalnak-e meg, egyformán tudnak sírni, vagy örülni és hogy mondjuk ugyanazt mondják-e az ágyban. Feltéve, ha közben beszélnek. 

Aztán megtaláltam azt a férfit, aki valahogy mindenben klappolt, akivel valahogy mindenben kiegészítettük egymást és akivel megint elhittem, hogy mégis csak létezik az igazi. Aztán szépen lassan hanyatlani kezdtünk, de én hősiesen küzdöttem és álltam a sarat egészen addig, míg egyik nap azon vettem magam észre, hogy akkor érzem jól magam, ha nem kommunikálunk egymással. Mert hogy úgy tíz perc beszélgetés után már szűk lesz a bőröm és bújnék kifelé belőle.  Tíz perc után görcsbe rándul a gyomrom és sajog a fejem, tíz perc után azt érzem, mintha két sózsákot cipelnék a hátamon egyszerre, és tíz perc után én már megint azt hallgatom, hogy én mekkora egy szarkupac vagyok.

Szóval erősödött bennem a gyanú, hogy ez a férfi túl sokat vett ki belőlem és hogy ez már nem is annyira szólt a szeretetről, mint a beteg birtoklási vágyáról, az uralkodásáról, meg az ő hatalmáról. Így szépen-lassan, nagyon nehezen, de végül eljutottam odáig, hogy totál lerombolva kerestem az igazi énemet és komolyan megkérdeztem magamtól, hogy vajon erre az életre vágyom-e.

Surprise, surprise, a válaszom az volt, hogy nem. De én töretlenül vártam a csodára, hogy majd egyszer talán újra olyan lesz, mint az elején, meg hogy egyszer még talán újra lesz kedves is velem, meg hogy ha igazán szeretek valakit, akkor elvilselem őt a legrosszabb perceiben is. Csakhogy a percek lassan órák, majd napok lettek, és én végül azon vettem észre magam, hogy eltelt hat hónap azzal, hogy védekezni és bizonygatni próbáltam neki azt, hogy én nem is vagyok olyan rossz, mint ahogyan ő azt mondja. Mindemellett persze láncon tartott maga mellett, el nem engedett és abban lelte örömét, ha akkor rúghatott belém még egyet, amikor jobb napjaim voltak, vagy valamiért egy kicsit jobban éreztem magam.

Bántalmazó kapcsolat. Így hívják, és amikor kétségbeesetten próbáltam kutatni a viselkedésének az okát, ledermedve pipáltam ki a fejemben a bántalmazó férfi összes tulajdonságát. 

Baromira igazságtalannak éreztem, hogy a férfi, aki valaha azt mondta nekem és éreztette velem, hogy én vagyok álmai nője, mostanra már azt mondja, hogy nálam gusztustalanabb nő nincs a világon, és hogy a férfi, aki egykor legnagyobb támaszom volt és kihúzta belőlem a legféltettebb titkaimat, a legkiszolgáltatottabb helyzetemben azokat majd felhasználja és vágja a hátamba a saját késem. Hogy a férfi, aki elhitette velem, hogy benne bízhatok, egyszer majd a legféltettebb titkaimmal aláz porig, ezzel fenntartva beteges hatalmát. 

Hatalmával elérte, hogy úgy érezzem magam, mint egy kutya, aki étlen-szomjan lohol a gazdája után, és akibe bár váratlanul a gazdája olykor belerúg, végül mégis dob neki egy kis csontot. Szóval ez lettem én közel egy év alatt, és eszméletlen fejfájás és fájdalom volt előbb ezt felismerni, majd pedig kidolgozni a menekülési útvonalat. Mert természetesen bármikor menni készültem, ő mindig azzal bíztatott, hogy a kutyának se fogok kelleni, annyira borzasztó vagyok és hogy különben is én az ő tulajdona vagyok. 

Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy emögött nem a szeretetéből fakadó féltékenysége áll, hanem a teljesen eltorzult és beteg elméje, a saját önértékelési válsága, és a számos kisebbségi komplexusa. 

Belesétáltam abba a csapdába, amibe rajtam kívül oly sok nő sétál bele akaratlanul, és amiből kimászni nehezebb, mint mondjuk otthagyni életünk nagy szerelmét.  

Minekután az elmúlt fél évben gyakorlatilag erről szólt a kapcsolatunk, de a lojalitásom és a félelmeim miatt mindig maradtam, így most felüldülés végre úgy érezni, hogy tényleg vége. Ennek egyik biztos jele, hogy most először telt el úgy negyvennyolc óra, hogy nem kerestük egymást. Azt hiszem, ez indulásnak nem rossz, és mivel történetesen úgy adódott, hogy az exem-nagyszerelmem volt férjem Christiannal is sok év után végre most sikerült pontot tennünk a mi közös történetünk végére, úgy érzem, ez a tökéletes időzítés mindenképpen szimbolikus jelentéssel bír. 

Vége. 

Mivel ez a második szakításom az elmúlt három évben, és mivel percről-percre emlékszem egy szakítással járó érzésekre, húztam-nyúztam, mert nem éreztem magam elég stabilnak ahhoz, hogy elbírjak egy akkora lelki traumával, amivel egy szakítás jár. Rettegtem az ürességtől, meg a hiányától, rettegtem a fejemben zaklató gondolatoktól, rettegtem az erőtlenségtől, amivel egy szakítás jár, így inkább maradtam és tapostam tovább a szürke szart, ami ugyan már régóta csapkodta a számszélét, de még sosem ért el a nyelvemig. 

Szerettem őt. Nagyon. Őszintén és kitartóan, és a végtelenségig lojálisan. Nagyon fájt kijózanodni belőle még akkor is, amikor már az összes ismerősöm azt mondta, hogy meneküljek, ahogy csak tudok. Én mégis azt gondoltam, hogy már csak egy kicsit kell kibírnom és újra normális lesz. 

A lófaszt. 

Egy bántalmazó férfi sajnos ha elkezdi, sosem fogja abbahagyni. A betegségét beismerni sosem fogja. Sosem. Inkább folytatja a nő sárba tiprását, megalázását és szóbeli, vagy fizikai bántalmazását. 

Az én volt kedvesem is ezt tette velem.

Csak egy valamit elfelejtett. Hogy én sok férfit kiheréltem már célba lőtt fél mondatokkal. 

Hölgyeim. Ha ilyen kapcsolatban élnek, és már menekülnének, de nem tudják, hogyan, írjanak bátran. Segítek. 

Nagyon nehéz elindulni, mert az ilyen bántalmazó férfiak arra játszanak, hogy széttiporják a nőt lelkileg és szellemileg, ezzel fent tartva a képzelt hatalmukat. Az ilyen férfi elengedni magától sosem fog, tőlük menekülni csak egy úton lehet. Ha a saját fegyverükkel harcolnak ellenük. Abban a másodpercben, amikor a saját gyengeségüket tükörként mutatják fel nekik, ők vérig sértődnek és hátraarcot vágnak. Természetesen ezek után meggyőzik magukat, hogy igazuk volt, és minden nő egy gusztustalan kurva, aki folyamatos megaláztatást érdemel. De ez az utolsó kör már megéri. 

Megéri, mert végre véget ér, és a jutalom a szabadság. 

A Szabadság. 

Csók.