Azt a kurva mindenit!

Ahogy belépett a lakásba, a lelkünk már nem találkozott, mert egyikünké sem volt már ott. Én ismét nagyon nyeltem és a könnyeimmel küszködve csak annyit tudtam mondani, hogy mennem kell, mert ha maradok, fájni fog. 

Miután éjfélkor megébredtem és Arash még nem volt otthon, éreztem, hogy valami nagyon nem kerek. Nem is azért, mert éjfélre ugyan legyen már otthon, hanem azért, mert egyértelműen azt éreztem, hogy ez a kint időzés nem csak arról szól, hogy a testvérével találkozzon, hanem arról is, hogy engem szándékosan kerüljön. 

Ezt a megmagyarázhatatlan érzést nem tudtam kiverni a fejemből, zsigerből jött, és bár Arash semmilyen célzást nem tett arra, hogy zavarnám, valahogy mégis ezt dekódoltam a csápjaimmal. Így ugyan akkor még visszaaludtam, de hajnali öt órakor felébredtem arra, ahogy a kulcs fordult a zárban. Arash volt az. 

Ahogy belépett a lakásba, a lelkünk már nem találkozott, mert egyikünké sem volt már ott. Mikor lefeküdt mellém az ágyba, előbb felém fordult, szétcsókolgatta és szorította a kezemet, majd a vállamhoz bújt, megcsókolta azt, sóhajtott egy nagyot és hátat fordított nekem. Akkor még nem tudtam, de így visszanézve az volt az a pillanat, amikor elbúcsúzott tőlem. 

Ő szótlanul elaludt, én pedig szótlanul kimásztam a meleg ágyból, és a fagyos decemberi hajnalon plédet terítve magamra másztam ki a konyhába, hogy egy kávét készítsek magamnak. Az előző este a nappaliba tett gyertyát meggyújtottam, és miközben törökülésbe leültem a kanapéra, a könnyeim már megállíthatatlanul ömlöttek. Nem volt dráma. Nem kapkodtam levegőért. Nem bántott senki. Mégis, egyértelmű volt számomra, hogy akkor és ott, az előzetes egyezségünket felbontva össze kell pakolnom és el kell jönnöm. 

Nagyon fájt. A lelkem a darabjaira hullott, a könnyeim csak ömlöttek és ömlöttek megállíthatatlan. Mindent összepakoltam. A kis csúnyácska papucsomat is. Mindent, aminek nyomát hagyhattam volna, kidobtam. Hirtelen azt akartam, hogy ez az egész meg sem történtté váljon. Hogy töröljem ki az emlékeimből, hogy töröljem le az illatát a bőrömről, hogy töröljem ki a szemeit az agyamból. Aztán a következő másodpercben meg azt akartam, hogy mint a filmekben, legyünk együtt boldogok és gyúljanak fények, szóljon a zene, Arash kapjon fel és legyen a folytatás olyan csodásan romantikus, mint amilyen ezt a történetet megillette volna. 

De nem volt az. 

Akkor még nem tudtam, de nem csak Arasht sirattam. Hanem azt is, ami a közös múltunk volt. A filmbe illő történetünket, aminek nem lett volna szabad így véget érnie. Rettenetesen fájt. Minden egyes ruhadarabnál, amit betettem a kis bőröndömbe a szívembe hasított a fájdalom. Arash a kanapéra dobta le a levetett pulóverét mikor hazajött. Amikor már mindent összepakoltam és útra kész voltam, a kezeimmel felvettem a pulóvert és becsukott szemekkel fúrtam bele az arcom. Valahogy tudtam, hogy utoljára. 

Aztán jött a nagy feladat. Arasht fel kellett keltenem, hogy kiengedjen. Miközben aludt, én az ágy végéből néztem egy picit, és a szívem ismét darabjaira hullott. Próbáltam a könnyeimet visszafogni, odaléptem a vállához, megsimogattam az arcát, utoljára végighúztam a kezem a haján, a fülein, az arcán, a nyakán és a vállán, nyeltem egy nagyot és szólítottam. Arash nagyon mélyen aludt, nehezen ébredt. De mire felébredt én már az ajtóban álltam a kis bőröndömmel, meg a kis szatyraimmal. Arash félkómásan odalépett hozzám, megcsókolta a homlokom, majd azt kérdezte, miért ilyenkor megyek. Mire válaszolni tudtam volna, az arcán láttam a változást, ahogy lélekből átlépett egóba és mikor leesett neki, hogy én most gyakorlatilag elmegyek, csak annyit kérdezett, hogy miért megyek el. 

Én ismét nagyon nyeltem és a könnyeimmel küszködve csak annyit tudtam mondani, hogy mennem kell, mert ha maradok, fájni fog. 

Erre Arash megvakarta a fejét, és miközben belépett a hálószobába, azt mondta, ha menni akarsz, menj, ha maradni, akkor maradj. És eltűnt a hálószoba sötétjében. Én ott álltam az ajtóban kabátban a kis bőröndömmel, meg a szatyraimmal és bár szívem szerint maradtam volna,  vettem egy nagy levegőt és kiléptem az ajtón. Ez az Arash már nem az az Arash volt, akit anno megismertem. Az az Arash sosem hagyta volna, hogy így menjek el. 

Az az Arash ha talán mégis kiengedett volna az ajtón, pár perc múlva biztosan utánam szaladt volna, hogy megállítson. De ez az Arash nem tette.

Leértem hát a ház elé, hívtam egy taxit és vártam. Mint a filmekben, vártam, hogy majd Arash arca felbukkan a kapu mögül még mielőtt a taxi odaérne. De Arash nem jött. A taxi viszont igen. 

Szándékosan nem néztem fel az ablakra. Magamnak azt mondtam, azért nem teszem, hogy ne lássam Arash arcát, de valójában azért nem néztem fel, mert még egy kicsit belehaltam volna, ha Arasht nem látom ott. Így összekaparva a megmaradt méltóságomat mondtam a címet a taxisnak, miközben az eső esett, és miközben a napkelte előtti sötétség borította a várost. Az ablakon legördülő esőcseppek versenyt futottak az arcomon legördülő könnyekkel, és valahogy én már megint egy filmben éreztem magam, ahogy suhantak mellettem a fények, meg a város, ami mind mind olybá tűnt, mintha egy lassított felvételt néznék. 

Melankóliámból a sofőr rántott ki, amikor megérkeztünk a lakásom elé. Zombiként szálltam ki és léptem a lakásomba, majd dobtam le minden csomagomat a földre, magamat pedig a kanapéra. Órákig csak néztem magam elé, és próbáltam megérteni, hogy mi történt. Bár már akkor is tudtam, de kimondani még képtelen voltam, hogy szimplán annyi történt, hogy nem kellettem eléggé. 

Már pár óra távlatából is rettenetesen hiányzott Arash megnyugtató közelsége, így amikor felhívtam az egyik barátnőmet és elmeséltem, hogy mit tettem, rendre utasított, hogy azonnal hívjam fel Arasht és menjek vissza hozzá.

Közel negyven évesen már nincs se kedvem, se időm, se energiám játszmákat játszani, így úgy voltam vele, lesz, ami lesz, megírom Arashnak, hogy azért szaladtam el, mert újra belezúgtam már az első alkalommal, hogy újra meghallottam a hangját a telefonban, hogy túlságosan is jól éreztem magam vele, viszont érzem, hogy valami nem kerek és nem akarom, hogy fájjon. Ezért inkább eljöttem. Sokáig azt gondoltam, hogy hiba volt ezt megírnom neki, aztán beláttam, hogy nem volt az, ugyanis ha ezzel nem kergettem volna Arasht világgá, hónapokig folytatódott volna a titkos románcunk, melynek végén fejjel borultam volna bele az első szembejövő árokba, amikor közli, hogy ő újra megpróbálja majd megmentetni a házasságát. 

Szóval összeszedtem minden bátorságomat, és felhívtam Arasht. De már késő volt. Mikor kinyomta a hívásom, tudtam, hogy vége. Akkor már aznap sokadjára szilánkjaira hullott a szívem.

Nem volt mit tenni. Itt már tudtam, hogy Arasht el kell engednem mindenestől. Ő azt írta, hogy ne felejtsem el, hogy ő már egy családos ember, nem pedig szingli, mint annak idején. És hogy ne szeressem őt, mert nem akarja, hogy nekem fájjon. Írt még más egyebeket is, de nem csitriként nyilván már ezekből is megértettem, amit korábban éreztem. Hogy nem kellek eléggé és hogy most tulajdonképpen pattintott. Ezt a kudarc érzést nem igazán tudtam helyén kezelni és ha nagyon őszinte akarok lenni, még mindig nem tudom, mert ilyen az elmúlt húsz évben talán egyszer fordult velem elő. 

Az elkövetkezendő napok gyötrelmesen fájdalmasak voltak. Leírhatatlanul mélyre mentem, és bár fejben próbáltam ezt a helyén kezelni, a szívem darabjait azt sem tudtam, merre keressem. Hetvenkét óra masszív sírás következett. Aztán egy nap mosolygás, majd két nap újabb sírás. Nagyon fájt. 

Az egyik este, miközben épp a Szerelmünk Lapjai című filmen bőgtem halálra magam, váratlanul becsengetett a férjem. Meglátta a kisírt szemeimet, azt kérdezte, beteg vagyok-e, mire én azt hazudtam, hogy nem, csak meghatódtam pár filmen. 

Az elkövetkezendő 48 órát szinte a férjemmel töltöttem. Kettesben. Teljesen abszurd és lehetetlen volt az egész. Miközben a lelkem ordított Arashért, a nézéséért és az érintéséért, tőlem fél méterre ült egy másik férfi, a férjem, aki iránt bár egyszerre semmit sem éreztem, mégis tudtam, hogy ahhoz, hogy Arasht végleg lezárjam, le kell vele feküdnöm. 

Hogy ez milyen fordulatot hozott, arra én sem számítottam. 

Folyt. köv.