Azt a kurva mindenit!

Tudják, mi az igazi bizonyosság? Az, amikor a párjuk hagyja, hogy felregisztráljanak egy társkeresőre, mert megadja maguknak a döntés szabadságát, hogy meddig mennek el. Hogy elmennek, vagy maradnak, hogy flörtölnek, vagy randiznak-e másokkal, vagy miután kinézelődték magukat, törlik a profiljukat és visszatérnek hozzájuk.  

Borvirágos szép estét Kedveseim! 

Miután a minap azzal szembesültem, hogy micsoda ellenállásba ütközik, ha valaki nem monogám párkapcsolatban él, úgy döntöttem, leírom, miért döntöttem úgy - a férjem tudtával -, hogy regisztrálok a Tinderre. 

Nos, azt hiszem, jó pár év házasság után nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom, hogy voltak olyan mély pontok a férjemmel való kapcsolatomban, hogy többször felmerült a válás fogalma is. 

Nyilván amikor már gyerek van, az ember nem ugrál olyan könnyedén, ad még száz utolsó esélyt a történetnek, és ez egészen addig működik is, amíg a másik nem tesz velünk olyat, amit képtelenek vagyunk neki megbocsátani. Ez van, akinél a megcsalást jelenti, van, akinél a kevés együtt töltött időt, van, akinél mondjuk az alkoholizmust. 

Személy szerint én azt gondolom, hogy egészen addig működőképes egy kapcsolat, amíg van benne nevetés, és szex. Ha valamelyik is elfogy, akkor kongattak, előbb-utóbb feltör bennünk a szexuális vágy, amit kénytelenek leszünk kielégíteni, vagy előbb-utóbb hagyni fogjuk, hogy valaki más nevettessen meg minket. 

Miután a saját kapcsolatomban eljutottam odáig, hogy beadtam a válást, amit a járvány beköszöntése haza is vágott, mert leálltak a bíróságok, majd pedig külföldön ragadtam, ahonnan nem tudtam hazautazni és a bíróságon megjelenni, így azt felfüggesztették, úgy döntöttem, hogy majd előről kezdem, ha itt lesz az ideje. 

Szóval miután határozottan eldöntöttem, hogy akkor én most elválok, mert bár szex szökőévente azért volt, de nevetés az nem annyira, úgy éreztem, hogy akkor most beadom a válást, és szépen lassan elkezdtem érzelmileg is lekapcsolódni a férjemről. Hónapok teltek el úgy, hogy öt ország választott el minket egymástól, és bár van az a mondás, hogy a távolság egy szerelmi kapcsolatban a kis tüzeket eloltja, a nagyokat meg fellobbantja, most mégsem ezt akarom mondani.

Hanem sokkal inkább azt, hogy közel két hónap férfiundor után úgy éreztem, hogy szívesen beszélgetnék, és ismerkednék más férfiakkal. Nem is testi kapcsolatra vágytam elsősorban, meg nem is lelkizésre, csak hogy újra nőnek érezhessem magam és önfeledten beszélgessek valakivel rosétól párásodó poharak felett. Egy kis játék, egy kis nézés, vagy érintés, pont erre vágytam, mert bármikor elképzeltem, hogy ennél tovább is megyek, azonnal kongott a fejemben a harang, hogy ding-dong-férjes-asszony-vagy. 

Van nekem egy exem, akiről oly sokat nem regéltem itt a blogon, és nem véletlenül. Doktor úr az első szerelmem volt, de nem az igazi nagy szerelem, hanem az a fajta, akibe felnőtt nőként szinte kislányként vagyunk szerelmesek, akiért rajongunk, akitől félünk kérdezni, nehogy butának gondoljon minket, és akinek bármikor ugrunk a csettintésére. Szóval van nekem egy ilyen exem, mondanom sem kell, hogy nagyon régen voltam én már naívan szerelmes, szóval nagyjából tizenöt éve rohantam hozzá fejvesztve lábat terpeszteni. 

Akkor azonban egy év kapcsolat után elváltak az útjaink, mégpedig azért, mert nős volt. Persze, folyamatosan azzal hitegetett, hogy éppen válik, én meg naív és rózsaszín ködben úszó kislányként ezt egy darabig el is hittem neki. Majd a sok átsírt éjszaka után, amiket szinte mindig egyedül töltöttem, úgy döntöttem, hogy elég volt, és nem leszek tovább a kurvája. Egy nemes mozdulattal véget vetettem a kapcsolatunknak, majd pár héttel utána -szerintem jutalomként- megkaptam ajándékba életem nagy szerelmét, Christiant.  

Szóval Doktor úrral párszor beszéltem az évek során, elsősorban akkor, ha orvosi segítségre volt szükségem. Ha jobban belegondolok, ő az egyetlen exem, akivel egyáltalán kapcsolatban maradtam. Szóval pár hónappal ezelőtt Doktor úr felhívott, és beszélgetni kezdtünk. Először csak a szokásos csípkelődés és szóbeli pingpongozás ment, majd pedig beszélni kezdtünk a múltról. Azt mondta, hogy elvált, értsem meg, hogy már akkor is szeretett volna elválni, de a körülmények miatt nem tudott. Viszont mondott valami mást is. Azt mondta, hogy én voltam az a nő az életében, aki minden tekintetben megfelelt neki. Én meg elmondtam neki, hogy odáig, meg vissza voltam érte, mata szerelmes voltam belé, és hogy ezeket miért nem mondta el akkor. És hogy mégis mit kezdjek most ezzel tizenöt év után? Mivel megrémültem a hallottaktól, és az érzéstől, hogy szívesen beszélgetek vele, illetve mert találkozóra invitált, egy idő után inkább nem válaszoltam a hívásaira. 

Egészen addig, míg hirtelen orvosi segítségre nem lett szükségem egyik éjszaka. Azonnal őt hívtam, és az ügyeletes kórház, ahova bementünk történetesen ugyanaz volt, ahol anno megismerkedtem vele. Ő már nem dolgozott ott, de telefonon intézkedett, hogy jó kezekben legyünk. 

Míg ott ültem a váróban, durván tizenöt év elfelejett emlékei zúdultak rám ott, ahol azóta sem jártam. A fiatal és naív én, aki izgalommal tele sétált át a kórház parkján és remegő lábakkal várta, hogy újra felbukkanjon a Doktor úr. Odáig-meg vissza voltam akkor érte, de akkor még a mostani énemhez képest kifejezetten szégyenlős és visszafogott voltam. Az is eszembe jutott, ahogyan az orvosi szobában feküdtünk le egymással, és hangsúlyozom, hogy feküdtünk le egymással, mert se nem basztunk, se nem dugtunk, se nem kupakoltunk, vagy szeretkeztünk. Akkor még a saját szexuális vágyaimmal sem voltam tisztában, így kimondani sem tudtam azokat, tehát tulajdonképpen csak azt csináltam, amire rávezetett és én az egészet csak azért élveztem, mert rettentően szerelmes voltam belé. 

Szóval ott ültem a kórház folyosóján a hétköznap kora éjjeli lámpafényében, és feltört bennem az érzés, hogy mennyire másképp alakult volna az életem, ha más döntéseket hoztam volna az elmúlt tizenöt évemben. 

Visszatérve a jelenbe Doktor úr másnaptól ismét hívogatni kezdett, én meg nem győztem neki hálálkodni a hirtelen segítségéért és megígértem neki, hogy jövök neki eggyel. Persze tisztában van vele, hogy én azóta férjhez mentem, és hogy nemrégiben válni készültem, de megállás nélkül arról győzködött, hogy találkozzunk egy kávéra. Én meg csak hárítottam, csak hárítottam, aztán a kórházi ügyelet másnap délutánján megint megcsörrent at telefonom, Doktor úr volt az, aki közölte, hogy itt van a ház előtt. 

Az elmúlt tizenöt évben soha, soha egyetlen egyszer sem járt itt, mindig csak ígérgetett, hogy jön, én meg lelkesen vártam, de sosem ért ide. Természetesen most sem hittem el neki, aztán mikor kinéztem az ablakon, a szó szoros értelmében tátva maradt a szám a döbbenettől. Doktor úr kiszállt a gyönyörű és elegáns autójából, - mérföldekkel jobban néz ki, mint tizenöt évvel ezelőtt -, felpattintotta a kis napszemcsijét a feje tetejére, és huncut szemekkel felmosolygott rám az ablakba. 

Én meg közben itthon szinte otthonkában tipegtem, teljesen bestresszeltem, végül kimentem a kapuhoz, és mikor kinyitottam, ott állt előttem a tizenöt éve nem látott Doktor úr. Azzal fogadtam, hogy bár tizenöt évbe telt, de ideért, ő meg azonnal beszólt, hogy dagadt vagyok, de ezt úgy tette, hogy egy pillanatig sem éreztem azt sértőnek, csak fejbe kólintottam és nevettünk egy jót. Majd bejött, felcsapta az orvosi tásjákát az asztalra, én meg készítettem neki egy kávét. Miközben vizsgálatokat végzett, a gyerekemet az asszisztensének fogadta, én meg némán olvadozni kezdtem. Nem négyszemközt voltunk, így komolyan beszélgetni nem tudtunk, és végül amikor elengedtem, beleegyeztem a találkozóba. 

Valami nagyon megmozdult bennem, mert Doktor úr onnantól kezdve erősen beköltözött a fejembe és minden nap, akarva akaratlanul is ő járt a fejemben. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, így próbáltam magam lebeszélni róla, de Doktor úr kitartóan minden nap hívott továbbra is. Már többet beszéltem vele, mint a férjemmel és már azon gondolkodtam, hogy talán meg kellene próbálni vele, mert lehet, hogy ennek most jött el az ideje. 

Aztán higgadtan átgondoltam a helyzetet. Mint mondtam, ő nem volt azon kandúrok között az életemben, akiknél elő mertem venni a ribanc énemet, így vele soha nem basztam egy olyan igazi jó kis tapadósat. Azt is tudom, hogy képtelen lennék rá, hogy úgy feküdjek le egy másik férfival, hogy a férjem nem tud róla, magyarul úgy, hogy megcsalom. Hiába sosem derülne ki, hiába utána menne mindenki a dolgára, nem bírnék elszámolni magammal, hogy egy félrebaszós kurva lettem a házasságomban. 

Szóval ez nem opció. A másik opció az, hogy összeállunk és megpróbáljuk. Vagy sikerül, vagy nem, de ha nem, akkor annak a következménye sokkal rosszabb lesz, mint ha meg sem próbáljuk. 

A harmadik opció pedig az, hogy marad minden a régiben. Vagyis továbbra is beszélünk telefonon, és szigorúan úgy teszünk, mintha csak szakmai dolgokról, vagy az időjárásról beszélnénk, emlegetjük, hogy jó lenne már találkozni is, de semmiképpen sem találkozunk. Aztán egyszer csak nem veszem fel neki többet a telefont. 

Mindeközben a férjem meglepő fordulatot vett. Pontosan azokban a percekben, amikor a Doktor úr az asztalomnál kávézott rendíthetetlenül elkezdett üzenetekkel bombázni. Váratlanul, csak úgy a semmiből. Aztán ahogy teltek a napok, sok idő után először újra volt egy hosszabb online beszélgetésünk, ahol néztem a bozontos és loboncos haját, a karikás és beesett szemeit, a száját, amit imádok és sok idő után először átfutott rajtam az érzés, hogy hiányzik. 

Én magam sem értettem, hogy mi történik, csak azt éreztem, hogy én ezt az embert sosem fogom elhagyni. Mert képtelen lennék rá. Anno mindent megtaláltam benne, amire vágytam, ezért mentem hozzá. És bár azóta sok minden változott és leharcoltuk egymást, már ismerjük egymás rezdüléseit, tudjuk, mit gondol a másik, tudjuk mitől fog nevetni, és a másik nézéséből azt is pontosan tudjuk, hogy az mikor gondol a mocskos kis együttlétünkre.

Vele veszekedhetek, vagy beszélhetek csúnyán, beszélhetek vele perverzen, vagy csak úgy az élet nagy dolgairól, de elküldhetem neki fotón csak úgy a mellemet is, vagy az ágyból kimászott kócos ábrázatomat ha éppen úgy tartja kedvem, mert előtte nem kell megjátszanom magamat, mert már látta minden oldalamat. És én is az övét. 

Közben felregisztráltam Tinderre azzal a céllal, hogy körülnézzek, milyenek a most ismerkedni vágyó férfiak és nők. Voltak match-eim, de egyet leszámítva senkinek még csak nem is válaszoltam. Nem azért, mert tapló vagyok, hanem azért, mert egyértelműen kiírtam a profilomra, hogy milyen szándékkal jöttem, és mert egyiknél sem éreztem úgy, hogy megmozdult volna bennem valami. Közben viszont annyira visszaköltözött belém az ismerkedés, a játék és az izgalom érzése, hogy a férjemnek megmondtam, hogy felregisztráltam Tinderre, és küldtem neki magamról egy erotikus fényképet. Mikor meglátta, felháborodottan azt kérdezte, hogy ezt a képet használom-e Tinderen. Gyanítom, hogy az elmúlt időszakban ő is beszélgetett másokkal, és ha hiszik, ha nem, ez engem egy cseppet sem bánt. Pontosan tudom, ha megteszi, meddig megy el, viszont megadom neki azt a jogot, hogy ezt ő döntse el. 

Tudják, mi az igazi bizonyosság? Az, amikor a párjuk hagyja, hogy felregisztráljanak egy társkeresőre, mert megadja maguknak a döntés szabadságát, hogy meddig mennek el. Hogy elmennek, vagy maradnak, hogy flörtölnek, vagy randiznak-e másokkal, vagy miután kinézelődték magukat, törlik a profiljukat és visszatérnek hozzájuk.  

Ez az igazi szabadság, amikor nem mondom meg a másiknak, hogy mit tegyen, mit szabad, vagy mit nem, és amikor együtt tudunk nevetni azon, amit a legtöbben zokon vesznek. 

És ez a szabadság bizony minden pénzt megér. 

Csók,

xLady